A vers olvastán leszögezhetjük: Li barátunkat pesszimista hangvétele ellenére nem egy modern iroda ihlette. Pályakezdőkkel szokott megesni az első munkanapon déltájt, hogy naiv sétát tesznek az irodai ablakok mellett egy kis oxigén reményében. Aztán, amikor odaérnek az egyetlen, fogantyúval is ellátott nyílászáróhoz, ez áll rajta: „Vészkijárat! Kinyitni tilos!”. Visszafelé megpillantják az egyik asszisztenst, aki a nyár kellős közepén bekapcsolt hősugárzóval a lábánál ücsörög az asztalánál. Haja a légkondi fuvallatától deres, arcáról felsejlik valami fagyott remény, hogy egyszer munkaidőben is sikerül majd globálisan felmelegednie.

Az irodaként funkcionáló modern acél és üveg paloták minimalista stílust árasztanak: minimális észt használtak arra, hogy élhetővé tegyék őket.

Az egész mizéria a gigantikus egybe-irodákkal kezdődött - szerelőcsarnokokra hajazó munkaterekkel, amelyekben tiszta időben még a főnökig is ellátni (talán ismerős a vicc a modern menedzser szájából: "Az ajtóm mindig nyitva állna mindenki előtt, ha lenne!"). Az állandó zajhoz és jövés-menéshez hamar hozzá lehet szokni ebben a posztmodern keltetőben, bár a fokozott koncentrációt igénylő feladatoknak nem kifejezetten tesz jót, amikor az ember jobb oldalán valaki a telefonba ordibál, míg a balján épp a kávézásból visszaérkezett kollégák vitatják meg fennhangon a legújabb céges pletykákat. Ilyenkor akár át is ülhetünk másik asztalhoz, hogy ne zavarjuk őket, hiszen a modern iroda „mobil”, beleértve a saját használatra rekvirált, átmenetileg felügyelet nélkül hagyott tollakat és tűzőgépeket egyaránt, amelyek különös módon végül sehol nem kötnek ki.

De ne legyünk rosszmájúak, hiszen a teljes élethez oly kevés kell: szeretet és persze némi oxigén (meg talán térerő). A lég hiányáról maga a légkondi gondoskodik, szisztematikusan keringetve az elhasznált levegőt. (Évekkel ezelőtt egy átszellemült pillanatomban elküldtem József Attila "vonatkozó" versét a HR-re. Sajnos félreértették, mert azt válaszolták, a céges telefon elszámolása bizony mindenkinek kötelező.)

Renitens optimisták erre azzal vághatnak vissza: „Na jó, az irodát és a szellőztető rendszert nem könnyű átépíteni, de a hőmérséklet szabályozható!” Talán Henry Ford az autógyártás hajnalán lehetett annyira bizakodó, hogy létezhet egy autó, ami mindenkinek jó, de próbált volna meg konszenzusra jutni egy százfős irodában az ideális hőfokot illetően. Dicséretes próbálkozás, hogy néhány helyen már szakaszonként szabályozható a klíma, de sajnos ez a kísérlet egyelőre az illúziókeltés fázisában tart. (Így csak reménykedhetünk, hogy szegény asszisztenstől nem veszik el a hősugárzót tűzvédelmi okokra hivatkozva.)

Hogy mi a megoldás? Addig, amíg a technológia nem éri utol a szándékot, próbáljuk alkalmazni a több ezer éve bevált ősi hagyományt: az ablakot.