Karácsony táján valami furcsa kollektív perverzió üti fel a fejét kishazánkban: bár a legtöbb ember utálja, különösen a mákosat, mégis minden évben nagy vehemenciával nekiveselkedünk beiglit készíteni. (Olyasféle paradoxon ez, mint ahogy józan böllérben valahogy nem bízik az ember.) A háromnapos zabálást követő gyomorrontásom idején ezúttal volt alkalmam elmélkedni a jelenség mögött meghúzódó mélylélektani okokról (Freud bizonyára fallikus szimbólumként a magyar történelem szűkmarkúságának össznépi felszínre törésének aposztrofálná, a ló egy bizony szervére utalva), így a következő megoldásokra jutottam:
1) A beigli az egyetlen sütemény, amelyből marad, így napokkal később is a vendégek elé tehető. Így tehát merőben féllábas az a megközelítés, hogy azért a beigli látja el ezt a szerepet, mert tartós; legalább annyira azért „tartós” ez a sütemény, mert beigli.
2) A magyar az a különös állatfajta, amely kifejezetten hajlamos rossz viszonyt ápolni rokonaival, különösképpen a közeliekkel. Nem véletlen tehát, mit teszünk az orruk alá. Itt utalnék arra a szittya bölcsességre, amely sok fejtörést okoz az összehasonlító néprajzkutatás fenegyerekeinek: „Az a tiéd, amit megeszel”
3) A történelem viharaiban kemény szopásokhoz edződött néplélek nem képes elviselni semmilyen ünnepet mazochista megnyilvánulások nélkül. A beigli mintegy önmagában jelképezi mindazt, amiért nem érdemes élni.
Amennyiben Önnek is van kedves (vagy kedvtelen) története a beigliről, és/vagy esetleg nem tudja elérni pszichológusát az ünnepek alatt, hogy kibeszélje ebbéli fájdalmát, szívesen fogadom vallomását. (A kommentek moderálás után kerülnek ki, így kisebb-nagyobb csúszások előfordulhatnak a megjelenésig.)
Utolsó kommentek