Előre sietek leszögezni, mielőtt megrohannak a fanatikusok: a koncert önmagában jó lett volna. Annak ellenére, vagy talán épp azért, mert a fergeteges produkcióban ritkán lehetett hallani Madonna élő hangját. Az erőteljes refrének a háttérénekes(ek)től vagy előre rögzített trackekről szóltak, közben pedig az amerikai Zoltán Erika sokszor együtt énekelt a digitálisan rögzített és tisztított konzervhanggal. Persze mindez semmit nem von le az érdemből: a világon Ő (és professzionális stábja) csinálja a legütősebb pop zenét, a show pedig elsőrangú volt látványban és kivitelezésben egyaránt. (Képzeljük csak el, mire vitte volna, ha énekelni is tud! :))

A szervezés viszont a csapnivaló jelzőt sem érdemelte ki, mert az feltételezné, hogy valamiféle szervezésről azért mégis beszélhetünk - ez pedig rányomta a bélyegét az egész estére és keserű szájízt hagyott egy rakás külföldiben is.

A gondok már a bejutásnál kezdődtek: a szervezőknek derogált feliratokat elhelyezni, melyik sor melyik bejárathoz vezet, így a kulturáltabb tömeg középen, tömött oszlopban próbált előrearaszolni, míg a 40 év kommunizmuson nevelkedett élelmesebb példányok két oldalról előzték majd szorongatták be az előbbit a bejárat előtti vaskordonok közé. Mondanom sem kell, melyik csoport volt többségben. (Érdekes módon a Kossuth térre mindig jut elegendő a fém birkaterelőkből, de egy milliárdos költségvetésű koncertre már csak a bejárat előtti méterekre futja. Pedig ugyanazokkal a parasztokkal kell számolni mindkét esetben.)

A Paul Oakenfold szett hibátlan volt, nincs is mit elemezni rajta. A Black Eyed Peas-től a legújabb Madonna slágerig (Celebration) végigtarolt mindenen, amire a mai fiatalság kigombolt ingben lengeti a tenyerét. Némi üde színfontot jelenlett, hogy a kivetítők ki-kimaradozó paneljeit egy bátor jómunkásember real-time próbálta szerelni a magasban - látszott, hogy az állásáért küzd.

A döbbenet „csak” ezután következett.

Megjelent egy rakás munkás a színpadon, akik a nézők szeme láttára ráérősen, úgy szocreál módon elkezdték a színpadot felmosni, majd - gondosan kivárva a száradást, helyenként száraz törléssel rásegítve - nekiálltak valamiféle szőnyegszerű burkolatot ragasztgatni a felületére. (Megjegyzendő, hogy mindezt megtehették volna Paul produkciója alatt is, hiszen a DJ egész végig a színpad végében felállított pult mögött színlelte, hogy valamit tennie is kell ahhoz, hogy a remixek megszólaljanak. Az már egyenesen szentségtörő gondolat lenne, hogy akár a koncert előtt is megépíthették volna a színpadot?) Se zene, se tájékoztatás, hogy mikorra várható a művésznő. Közben tanácstalan technikusok nézegették a kivetítőkön megjelenő kontrollképet (értsd: bemeneti jel hiányában az eszköz által adott kép).

Úgy 30-40 perc után a tömeg már fütyült és anyázott, mire a szervezők bekonferáltak egy „one and only” soha-nem-hallott-nevű DJ-t, aki a legborzalmasabb gépzenét produkálta, ami emberi kéz érintése nélkül kicsúszhat egy számítógépből. A közönség többsége egyöntetű véleményen volt: valamelyik táncost vagy munkást állították be, hogy majomkodjon, amíg elül a fokozott helyzet Keletről. Hiábavalónak bizonyult a félreérthetetlen visszajelzés a tömeg részéről: Mr Tököm-Tudja-Ki azért lenyomott egy jó félórás agytépést. Csak találgatni tudtuk, ki lesz a következő fellépő: a „one and only DJ Truckdriver”, vagy a „one and only DJ Babysitter”.

Mire tucc-tucc Johny végre eltakarodott, a színpad még mindig nem: kevély legények masíroztak partvisokkal keresztül-kasul. Ekkor már este 9:40 körül jártunk, a koncert 8:00 órára volt meghirdetve, a hivatalos „előzenekar” pedig valamikor 8:20 körül már elvonult. A körülöttünk álló tömeg „Fuck you, Madonna!” skandálásba kezdett a felfelé mutatott középső ujjak tengerében, ami igazán összetartotta a nemzetileg igen vegyes képet mutató publikumot.

Jut eszembe: egyszer egy batman ruhás technikus is kirohant a színpadra, hátha attól lecsillapodik a kenyér és cirkusz nélkül hagyott nép, de hamar észrevette, hogy vidám pszichodráma műsora csak olaj a tűzre. („Pedig otthon hogy tetszett a gyerekeknek!”)

A többség már alig állt a lábán, ugyanis annyira összezsúfolódott a tömeg, hogy a szerencsésebbeknek két mell jutott a hátára, a kevésbé szerencséseknek pedig egy nadrágslicc a seggébe - persze ízlés és nemi preferencia, illetve testmagasság kérdése, kiben hogyan csapódott le eme intim humán interakció esszenciája. (Aki szerint 2 óra ácsorgás nem nagy ár egy világsztárért, az próbálja meg 15 percig kivitelezni a dolgot úgy, hogy amint egy milliméterrel arrébb mozdítja elgémberedett lábait, rögtön egy négytagú társaságot talál a felszabadult helyen.)

Úgy 10:15 környékén végre elsötétült a színpad, mintegy reflektálva a közönség hangulatát. Mi addigra már kiaraszoltunk oldalra, hogy némi szilánkokat megtapasztaljunk az Élettér-elméletből. Megjegyzem, jó páran egyszerűen fogták magukat, és hazamentek.

Aztán lement a műsor: klassz, klassz, csak a mosolyok már valahogy nem voltak őszinték.

A nap betetőzése volt, hogy a koncert utolsó 10-15 percében szakadni kezdett az eső - amit nem kellett volna elszenvednünk, ha időben kezdik a performanszt. A hangulaton némileg dobott a közeli gyorsétterem előtt kialakult spontán vizespóló verseny (díjak nem voltak, mivel a versenyzők nem tudtak róla, hogy neveztek), de aztán ezt az örömöt is elfeledtették a taxis hiénák csillagászati tarifái.